A közelmúltban hunyt el a kortárs magyar zene és zeneélet két meghatározó személyisége, Soproni József és Balassa Sándor. Az 1960-as években felívelő zeneszerzői pályájukat, miként oly sok kortársuk orientációját az úgynevezett „harmincasok” generációjában, a nyugati avantgárd közelsége, a „tiltott gyümölcs” inspiráló zamata és a modern magyar zene óriásainak, Bartók Béla és Kodály Zoltán örökségének újra-értelmezése határozta meg. Az utak természetesen hol párhuzamosan, hol egymástól eltávolodva, kisebb-nagyobb fordulatokkal tarkítva haladtak, ugyanakkor e két zeneszerző soha nem hagyott kétséget afelől, hogy zenéjüket, művészetüket szolgálatnak tekintik és kompozícióikban a legmagasabb esztétikai elvárások maximáját követik.