News

Interviews Varga Judit: „A hangjaim az időre vannak felfűzve”

Varga Judit egyike a legjelentősebb kortárs magyar zeneszerzőknek, aki a koncerttermi mellett a színházi- és filmzeneszerzés területén is folyamatosan jelentős, nemzetközi sikereket szerez. A Bécsi Zeneművészeti Egyetem tanszékvezetője, akinek műveit a világ egyik legjelentősebb zeneműkiadója, az Universal Edition gondozza. Őt kérdeztük alkalmazott zeneszerzésről és az alkotói folyamat mibenlétéről interjúsorozatunk keretén belül. 

Mi a zeneszerzés: teremtés vagy közvetítés, önkifejezés vagy önátadás?

Számomra az első kettő opció arról szól, hogy alkotóként mennyire vagyok benne a megszülető műben. Ez pedig változó: néha nagyon személyeset írok, néha nagyon nem. A második két kifejezést én az adás-kapás tengely mentén értelmezem, vagyis, hogy a közönség mennyit kap meg abból, amit én beleraktam a darabomba. Az egy nagyon szerencsés együttállás, hogyha a művem megérinti a közönséget és valóban gazdagodik általa. Hogy az én személyiségemből részesül-e, vagy valami másból, ezt nem tudom. Lehet, hogy a zeném csak rezonál és igazából a befogadó saját tapasztalatait erősíti fel a zenei élmény.

A kérdés szempontjából van különbség alkalmazott zeneszerzés és önálló koncertdarab között?

Abból a szempontból van különbség, hogy ki határozza meg, mit közvetítsen a zene. Ha egy autonóm koncertzenét írok, akkor a döntés teljes egészében az én kezemben van. Én határozhatom meg a zene karakterét, témáját, a terjedelmet, a felhasznált eszközöket. Míg ha alkalmazott zenét írok, eleve adott egy képi anyag vagy egy szöveg, ami rendelkezik egy üzenettel, kontextussal, amit optimális esetben az én zeném alátámaszt, felerősít, vagy más fénybe helyez, de nem én döntöm el, hogy miről fog szólni az adott jelenet.

Az előadó személye, ha már ismert, befolyásolja-e a készülő mű milyenségét?

Én szeretem komponálás előtt megtudni, hogy milyen képességekkel rendelkeznek a jövőbeli előadóim, és megpróbálom a darabot úgy formálni, hogy az számukra megvalósítható legyen, és meg tudják mutatni az előadó-művészetük erősségeit. Ugyanakkor minden darabnak van egy utóélete és gondolnom kell arra, hogy szerencsés esetben azt olyan előadók is játszani fogják, akik nem konzultálnak velem előtte. Úgyhogy szerintem egy jól megírt műnek mindig rendelkeznie kell egy univerzális síkkal, annak érdekében, hogy szinte akármelyik jól képzett zenész előadhassa azt.

Zeneszerzőként milyen a viszonyod az időhöz?

Én szoktam néha úgy gondolni a munkámra, hogy az idővel festek, a hangjaim az időre vannak felfűzve. Rengeteg műfaj esetében az alkotó nem rendelkezik azzal a hatalommal, hogy a befogadás idejét meghatározza. Egy festő nem tudja megkötni, hogy a kiállításán mennyi ideig nézzék a képét, ahogy az írott műfajok szerzői sem kötelezhetik az olvasót, hogy mennyi idő alatt olvassák el a könyvét. A zenében viszont a szerző kezében van ez a hatalom, amit dramaturgiának nevezünk. Vannak szerzők, akik a zenének ezt az időbeli síkját szabadon kezelik, esetleg átadják a hangszereseknek vagy a közönségnek, és vannak nyitott formájú művek is. Én is kipróbáltam magam utóbbiban, de hamar rájöttem, hogy sokkal jobban szeretem meghatározni az időkereteket és játszani az idővel.

Praktikus szempontból pedig azt nehéz megtanulni, hogy bár az alkotás egy vad és szabad dolog, és ideális esetben bármennyi időt igénybe vehet a szerző az ötletei kibontására, a külvilág nem így működik. Ha nem tartom be a kívülről meghatározott határidőket, egy idő után elveszítem a lehetőségeket. Ez a fajta megszorítás nagy ellentmondásban van a művészet szabadságával, ezért szerintem ma az az igazán sikeres zeneszerző, aki az alkotói szabadságot és a civil kereteket ügyesen tudja összehangolni.

Az alkotói folyamatban mi az előrébb való: a hangzás vagy a zenei dramaturgia?

Mind a kettő borzasztó fontos. Van, hogy a hangzás szolgálja a dramaturgiát, de az is előfordul, hogy egy akusztikus vagy elektronikus hangzás tetszik meg nekem annyira, hogy az diktálja a zenei dramaturgia milyenségét.

Mi volt a legnagyobb zenei rejtély, amit eddigi pályád során megoldottál?

Sok ilyen van és remélem, hogy még egy ideig nem is fogyok ki az ilyen megoldásra váró problémákból és kérdésekből. Engem az elmúlt pár évben erősen foglalkoztatott, hogy hogyan tudok vizuális és kinetikus energiákat visszaadni a zene nyelvén. Befogadóként is nagyon szeretem, ha mozgásformákat hív elő bennem a zene akár vizuálisan, akár testi érzetek szintjén, és az a célom, hogy ezt a saját zenémmel is előidézhessem. Sok-sok év óta kísérletezek ezzel, és mondhatom, hogy mára az eszköztáram része lett.

A komoly és kortárs zene befogadása feltételez-e előzetes tanulást?

Igen is és nem is, és ez mindenfajta zenei és művészeti stílusra és műfajra igaz. Ez egy kicsit hasonló az idegen nyelvekhez: attól, hogy nem beszéled a nyelvet, még tetszhet a hangzása, de sokkal kevesebb tartalom fog elérni, mintha a szavak jelentését is ismernéd. Így van ez a zenével is, minél edukáltabb vagy, annál több tartalmat tudsz megérteni a zenéből. Edukáció alatt persze nem azt értem, hogy az egész közönséget küldjük be három év zeneelmélet és zeneszerzés oktatásra és akkor majd utána meghallgathatják a zenémet. Ha valaki éves szinten 3-4 koncertet meghallgat egy adott stíluson belül, az az én szememben már edukáltnak minősül, függetlenül attól, hogy tud-e kottát olvasni, vagy mi a foglalkozása.

Hogy látod, az alkalmazott zeneszerzés hol helyezkedik el művészi rangját illetően a koncerttermi zeneszerzéshez képest?

Létezik egy olyan közhiedelem, miszerint a filmzeneszerzés egy alacsonyabb rangú dolog és bárki meg tudja csinálni. Szerintem más adottságok és tudás kellenek hozzá, de az én szememben ugyanolyan magasművészet, mint a koncerttermi zeneszerzés. Nyilván, ha futószalagon gyártja az ember a kétes színvonalú képi anyaghoz a szintén kétes színvonalú zenéjét, az lehet, hogy nem magasművészet, de még azt is lehet jó csinálni. Johann Sebastian Bach is megírt minden vasárnapra egy kantátát, erre is mondhatnánk, hogy az sem magasművészet, hiszen sorozatgyártásban készült. És valóban nem lehet megírni egy hét alatt egy teljesen új kantátát, úgyhogy folyton elővette a régi részeket és újradolgozta azokat. De hát ezt csináljuk a filmben és a kortárs zenében is.

Szerintem ami filmzeneszerzés címszó alatt folyt az elmúlt hatvan évben, az egyrészt nagyon magas szintű munka volt, másrészt óriási hatással bír arra is, hogy a közönség hogyan gondolkozik a zenéről. Ugyanis egyre több stíluselem, kifejezőeszköz szivárog be az alkalmazott zenéből a kortárs komolyzenébe, így egyre inkább az alkalmazott zene határozza meg, hogy merre megyünk tovább. A zeneszerzőnek az is a dolga, hogy folyamatosan újragondolja, merre fejlődik tovább az emberiség zenei kultúrája, és ezt nagyon rég óta diktálja már az alkalmazott zene, a tánczene, és – amit soha senki nem említ – a számítógépes játékok zenéje.

Valóban, a film mára napi fogyasztási cikk lett, így mennyiségileg jóval több alkalmazott zene jut el a közönséghez.

Legutóbb egy német krimihez írtam zenét (Tatort - Fegefeuer - The Big Nick, magyar címén Tetthely), aminek már az első sugárzását 8 millióan nézték. Azt gondolom, elég sokat kell várni, mire egy komolyzenei darabom eljut 8 millió emberhez, ha egyáltalán… Ráadásul nagyzenekarra írhattam, ami azért fontos, mert egyes vészjósló hangok szerint a nagyzenekari újzene kihalófélben van, hiszen iszonyatosan ritka, hogy egy kortárs szerző nagyzenekari felkérést kapjon. Így ennek leginkább az alkalmazott zenében van jövője.

Említetted, hogy más képességek kellenek az alkalmazott zeneszerzői léthez. Mik ezek?

A legfontosabb az alkalmazkodási készség. Ha valaki azt kéri tőlem, hogy egy adott hangulatot, dramaturgiát húsz másodperc alatt valósítsak meg, akkor képesnek kell lennem erre, míg ha koncertzenét írok, felülírhatom ezeket a szabályokat. Szintén nem árt, ha az ember tud csapatban dolgozni és jól kommunikál. A harmadik dolog pedig a sokoldalúság. A komolyzenében kimondatlan elvárás, hogy az ember specializálódjon, találja ki a saját hangját és élete végéig azt a stílust csiszolgassa. Ez az alkalmazott zenében nagyon ritkán tud működni, jellemzően egy filmzeneszerző nagyon sokféle stílussal és eszköztárral dolgozik.

A filmekhez szükséges narratív szemlélet az önálló zeneműveidben is visszaköszön?

Az egyik legfontosabb, amit az elmúlt tíz évben a filmzeneszerzésből megtanultam, az a szereplők érzelmeinek tűpontos analizálása. Ez mindenképpen beleszűrődik az autonóm művészetembe is. A vizuális, performatív elemek, tánc, színházi eszközök használata is már magától értetődő számomra, de ez itt Nyugat-Európában már normalitás. Nemrég felkértek egy szatirikus karácsonyi koncertre, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy gondoljuk újra a karácsonyi dal mint műfaj mibenlétét. Én egy playback dalt képzeltem el, amiben az énekes csak tátog, miközben mindenféle furcsa hangok jönnek ki a „szájából”.

Nincs olyan interjú, amiben ne kérdeznének rá arra, milyen nehézségei vannak a női létnek ebben a szakmában. Ha megfordítjuk a kérdést, milyen előnyöd származott ebből – ha egyáltalán volt ilyen?

Nekem minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy belerakjanak egy zsákba, amiben az összes nő van. Ez nem bináris kérdés. A sztereotípiák, miszerint a nő alkalmazkodóbb, érzékenyebb, míg a férfi logikusabb, mind azt sugallják, hogy a zeneszerzésnek egy női szakmának kellene lennie. Mert hiszen ezek a képességek elengedhetetlenek a zeneszerzéshez, amit persze nem árt, ha kiegészít egy hideg, analitikus gondolkodás. Tehát szerintem mindkettő kell hozzá, nekem mindkettő megvan – ez a szerencsém. Az viszont, hogy nőként hátrányosan vagy pozitívan diszkriminálnak-e, nagyban függ a környezettől. Ebből a szempontból nem véletlen, hogy Bécsben élek.

A legutóbbi UMZE bemutatód során egy Kurtág Márta emlékére íródott mű, a Veszekedős – Csend, néma csend hangzott el a BMC-ben. Mit jelent számodra Kurtág Márta személye?

Az előző kérdéshez kapcsolódva érdekes adalék, hogy amikor először leadtam írásban ennek a darabnak a címét (Hommage à M. Kurtág), rögtön visszakérdeztek, hogy „de jó, akkor Gyuri bácsinak ajánlod a darabot?”. Ebből is látszik, milyen távoli gondolat, hogy valaki egy nőnek, egy feleségnek dedikálja a művét. Egyébként ez darab Márta emlékére, de Gyuri bácsinak készült ajándékba. Engem lenyűgözött az a szimbiózis, amit kettőjük közt láttam. Az én szememben ez egy csodálatos dolog, ahogyan az az erős tartás és autentikus létezés is, ami mind a kettejükben megvan. Tehát hogy nem a külvilág szabja meg a mércét, hanem ez mindig belülről jön: mindig a zene van a fókuszban.

Mire utal ez a rendkívül szituatív cím? Láttad esetleg őket munka közben?

Ez a fajta címadás nem jellemző rám, tudat alatt követhettem azt a címadási stílust, amit Kurtág György a Játékokban alkalmazott. A kiindulópontom az volt, hogy minden kapcsolatban vannak jobb és rosszabb napok. Még 2019-ben – amikor mindketten éltek – írtam nekik egy négykezes kadenciát, ami arról szól zenei eszközökkel, hogy veszekednek a zongorán, ami egy dialógussá fejlődik, míg végül lecsendesülnek és teljes lesz az összhang. Pár nappal Márta néni halála előtt fejeztem be a művet és nagyon rosszul éreztem magam; úgy gondoltam, ezt jóvá kell tennem valamiképpen. Ezért írtam a darabhoz egy hosszú kódát, ami a Csend, néma csend címet kapta.

Miken dolgozol jelenleg?

A Müpában én vagyok az évad zeneszerzője, ami sok koncerttel és felkéréssel is jár. Ebből az alkalomból írok egy hármasversenyt egy igazán izgalmas apparátusra: trombita, ütő és zongora van egy vonószenekar előtt. Lesz egy nagyzenekari művem is, aminek azért örülök, mert nagyzenekarra írni olyan, mintha egy festő beszabadulna egy művészboltba és ott bármelyik festékből bármelyik árnyalatot a kezébe vehetné. Valamint írok még egy nagyzenekari művet, egy harsonaversenyt a franciaországi Nancy zenekarának. Ezen túl Amszterdamból is kaptam egy felkérést egy szaxofonműre, amivel majd egy európai turnéra indulunk. Rezes hangszerekre – trombitára, tubára, harsonára – nem írtam eddig nagyzenekari versenyművet, úgyhogy ezekre a feladatokra nagy kihívásként tekintek. Úgy gondolom, amíg van erőm és bátorságom olyan dolgokba belefogni, amiket nem tudok rutinból megoldani, hanem komoly előzetes felkészülés szükséges hozzájuk, addig van értelme ennek az egésznek, addig szellemileg friss és fiatal maradhatok.

Szöveg: Szász Emese
Fotó: Raffay Zsófia