Franz Schubertet szokás az „első”, a szűk száz évvel később született, Schönberg-tanítvány Anton Webernt pedig a „második” bécsi iskola képviselőjének tartani. Hogy léteznek-e ezek az „iskolák”, tekinthetők-e osztálytársaknak Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert, illetve Schönberg, Berg és Webern, az nyilván megközelítés kérdése (a különbségeik legalább olyan számosak, mint a hasonlóságaik). Csalog Gábor tavaszi Schubert-sorozatának második koncertjén mindenesetre Webern lenyűgöző tisztaságú és szépségű zongoravariációja kerül Schubert hét impromptuje mellé. Az op. 90 es, jól ismert sorozat mellett ugyanis a ritkábban hallható Három zongoradarab is megszólal: ez a három darab feltehetőleg ugyancsak négyes impromptu-sorozatnak készült, de végül csak Schubert halála után negyven évvel (Webern születése előtt alig másfél évtizeddel) jelentek meg nyomtatásban, Johannes Brahms gondozásában. Az est első részében Fazekas Gergely zenetörténész közreműködésével zajló beszélgetés során Schubert és Webern zenetörténeti kapcsolódásairól is szó lesz (Webern meghangszerelte Schuberttől a Csalog Gábor előző, január 15-én elhangzó Hat német táncot például), de a fókuszban ezúttal is elsősorban a zene áll majd. Például olyan kérdések, hogy Webern végletes tömörségű, hangzó kristályszerkezeteiben miként tükröződik (ha egyáltalán) a Schubert-művek „mennyei hosszúsága”.