A művészet funkciója és feladata változik. Egyre súlyosabb kérdésekben kénytelen megnyilatkozni, egyre súlyosabb témákat kénytelen felvetni. A helyzet a 19. századéhoz képest annyira megváltozott, hogy már nem is tűnik megfelelőnek a „művészet” szó. Ki kellene találni egy újat. Mivel ez egyelőre nem sikerült és jelenleg nem is látszik esély arra, hogy egy forradalmian új terminológia bejöjjön a köztudatba, érdemes volna inkább kikutatni a művészet legelvontabb mélységeit, ami ugyanazt jelenti, mint hogy tökéletesen megismerni (lehet, hogy azért nem találunk új terminust, mert nem ismerjük még eléggé művészetünket).

A zenésznek tehát jelen pillanatban az a feladata, hogy megismerje a zenét teljes mélységében. Ebből a szempontból talán nem haszontalan felhívni a figyelmet arra, hogy a zene megközelítése, vagy inkább az, ahogyan a zene közelíti az embert, háromféle lehet. A zenének a testre, izomzatra ható tulajdonságáról (harmadik természet), illetve a zenének az érzelmekre, vagy érző lélekre ható tulajdonságáról (második természet) a legtöbben tudnak. A zene első természetéről, mely a szellemet célozza („közvetlenül a szellemhez folyamodik” / Stravinsky), ami az intellektus és egyáltalán az egzisztencia alapjáig lejuthat, már sokkal kevesebben. Az előadássorozat erről szólt: hogyan tudjuk definiálni a zene természeteit zenetörténeti példákon keresztül? A zárókoncert pedig erről: milyen módon közelíti a 21. század zeneszerzője a zene első természetét?

Támogató:
Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány