Hírek

Interjúk Humor, meglepetések, emberiesség

2023. május 28-án lenne 100 éves Ligeti György, a 20. század egyik vezető zeneszerző-egyénisége. Sokoldalúsága révén máig nagy hatást gyakorol a kortárs zeneszerzőkre, sőt, a klasszikus zene műfaji határain túl mozgó alkotókra is, intellektuális gazdagsága pedig magyar zeneszerzőből a nyugati művészi zene univerzális viszonyítási pontjává léptette elő. A május 22-én kezdődő Ligeti 100 fesztivál előhangjaként hazánk Ligeti-szakértőjével, Kerékfy Mártonnal beszélgettünk a zeneszerző egyéniségéről és művészetéről.

Mi indított el afelé, hogy Ligeti-kutató legyél?

Először a zeneszerzői érdeklődésem vezetett Ligetihez, elképesztően egyedi stílusa nagyon megfogott. Egyetlen alkalommal láttam őt személyesen, akkor is csak messziről: 1997-ben, még konzis koromban elmentem a Thália Színházba a Grand Macabre előadására, amelyen ő is jelen volt. Annyi idősen persze nem sokat értettem az operából. Kicsit később, szintén a konziban az egyik órán meghallgattuk a Kürttriót, ami nagy élményt jelentett, de még ezzel a darabbal sem tudtam mit kezdeni. Akkor döntöttem véglegesen Ligeti mellett, amikor 2006-ban, végzős zenetörténészként szakdolgozattémát kerestem. Úgy gondoltam, Ligeti olyan zeneszerző, aki egyfelől a modernitás képviselőjeként sok újat hozott, másfelől viszont a Bartókon nevelkedett zeneiségemmel jól tudok kapcsolódni hozzá, különösen a korai és a kései alkotókorszakához.

 

 

Mennyire volt a levegőben Magyarországon a Ligeti-kutatás 2006 táján?

Nem állítanám, hogy ne foglalkoztak volna Ligetivel itthon. A szombathelyi Bartók-szemináriumon például többször előkerült a neve (1990-ben és 1992-ben személyesen is eljött), és a Földvári Napokon is volt olyan év, amikor ő állt a középpontban. Ennek ellenére itthon elég érintetlen területnek számított akkor a Ligeti-életrajz és -életmű. Én a korai műveivel foglalkoztam először, az érdekelt, hogy az 1950-es évek közepén, vagyis még Magyarországon hogyan próbált meg elrugaszkodni a bartóki idiómától és a korabeli magyar zenei köznyelvtől. Léteztek felvételek, kottakiadásban is megjelentek bizonyos darabok, de szakirodalmat még külföldön sem lehetett találni. 

Azóta már a te nevedhez fűződik a magyar Ligeti-irodalom legnagyobb, legátfogóbb kötete, az általad közreadott Válogatott írások. Hogy látod, sikerült pótolni a hazai hiányosságokat?

Külföldön még mindig sokkal intenzívebben kutatják és játsszák Ligetit, mint itthon, és nem is kérdés, hogy a legjelentősebb, legismertebb 20. századi zeneszerzők között tartják számon. Szimbolikus gesztusokat Magyarországon is tesznek Ligeti felé, például róla nevezték el a Zeneakadémia 2011-ben átadott Wesselényi utcai campusát, de sem a kutatása, sem a kultusza nem kapott még szárnyra. Szakdolgozatírás közben, doktoranduszként, majd kutatóként többször volt alkalmam eljutni a bázeli Paul Sacher Stiftungba, ahol Ligeti mellett számos nagy 20. és 21. századi zeneszerző, köztük Stravinsky, Bartók, Eötvös és Kurtág teljes vagy részleges életművét őrzik. Döbbenten láttam, hogy egymásnak adják a kilincset a Ligeti-kutatók. Ezen a téren tehát bőven akad még tennivalónk – örömmel látom például, hogy a fiatal magyar művészek közül egyre többen mélyednek el a darabjaiban. Ebben bizonyára nagy szerepe volt Rácz Zoltán és az UMZE 2006-ban elindított, nagyhatású Hommage à Ligeti sorozatának, amelynek keretében Ligeti összes kiadott műve megszólalt a Müpában.

Több mint másfél évtizednyi kutatómunka után milyen képet alkotsz magadnak Ligeti Györgyről mint emberről?

Kivételesen briliáns intellektus és beszélgetőpartner lehetett, aki a mániákusságot súroló szenvedéllyel ment az őt foglalkoztató kérdések után. Kérdésről kérdésre haladt, egészen a falig, az extremitásokig. Nagyon szeretett elmenni a határig, aztán egy kicsit még azon is túl. Remek humorérzéke pedig a darabjaiban is tetten érhető, ami a kortárs zene területén nagyon ritka vonás.

Hogyan jellemeznéd Ligetit, a zeneszerzőt?

A határok keresése és kísértése a zeneszerzői attitűdjének is meghatározó eleme. Hihetetlen igényességet látok abban, ahogyan komponált. Az egész hagyatékot nem ismerem, de bizonyos művek teljes vázlat- és kéziratanyagát áttanulmányoztam, ami a Hegedűverseny esetében például több mint ezer oldalt jelent. Szinte megrendítő, hogy Ligeti közel 70 évesen, hatalmas élettapasztalattal, tudással és technikai felkészültséggel felvértezve sem volt hajlandó rutinból dolgozni, és nem derogált neki, hogy ezresével írja tele a papírlapokat. Minden egyes művének megírásakor visszalépett a start mezőre, és vagy elölről átgondolta az addigi lépéseit, vagy pedig merőben új irányokba indult el. Ennek alapján azt is mondhatnánk, hogy bizonyára munkamániás és kissé grafomán volt, de mindenesetre a kreatív folyamathoz hozzátartozott számára az, hogy írjon, hogy mindent leírjon, ami eszébe jut.

 

 

A vázlat- és kéziratanyagokból ítélve hogyan zajlott általában a kompozíciós folyamat?

Ligeti abszolút rendszertelenül dolgozott. Rengeteg zenét hallgatott, célzottan is. Mielőtt nekiült a Hegedűversenynek, a világ összes hegedűversenyét megismerte, analizálta, azokat is, amelyekről azt gondolnánk, hogy stilárisan nem is állhatnának távolabb tőle, például Paganini darabjait. Gyakran nem kottás, hanem szöveges vázlatokat vetett papírra – asszociatív szavakat, fogalmakat, szerzőket, műveket, népzenei felvételeket jegyzett fel magának –, vagy ábrákat, diagramokat rajzolt, amelyekben vizuális módon leképezte a művek formai felépítését. Ezt a stádiumot követték a kottás vázlatok, a konkrét zenei ötletek, amelyek a fejében valószínűleg már korábban megvoltak. Ligeti többször elmondta, hogy amikor elképzel egy új művet, az egyben jelenik meg előtte, mint egy térbeli alakzat vagy egy épület. A darabok forrásanyagából is az látszik, hogy a teljes víziótól halad a részletek felé, nem pedig egy apró ötletből próbál meg kibontani egy nagy egészet.

Miben könnyű kutatási alany Ligeti, és miben nehéz?

Alapvetően megkönnyíti a dolgunkat, hogy ennyi mindent leírt, és papíron sokszor követhető a zeneszerzői gondolatmenete. A vázlatokat legtöbbször nem datálta ugyan, de legalább rendelkezésre állnak. A szöveges vázlatok valóságos aranybányát jelentenek azoknak, akik arra kíváncsiak, hogy Ligeti milyen inspirációs forrásokból merített. Ugyanakkor nehézségek elé is állítják a kutatókat: azonosítani kell, hogy pontosan mire is utalnak a feljegyzések, és óvatosan kezelni a megfejtéseket. Egyáltalán nem biztos, hogy a leírt dolgokból minden ténylegesen kimutatható lesz a zenében. Ligeti sokszor beszélt arról, hogy milyen tudományos koncepciók foglalkoztatták, de a zenéjére nézve konkrét következményeket soha nem árult el, sőt, azt állította, közvetlenül egyetlen tudományos elképzelést sem fordított át zenévé – érdekes lenne interdiszciplináris kutatások keretében ennek utánajárni.

Ligeti címválasztásaiban is sokrétű, szerteágazó asszociációk nyilvánulnak meg.

Igen, rengeteg darabjának címe valóságos telitalálat: Atmosphères, Apparitions, Lontano… Már maga a szó hangzása asszociációs láncot indít el a befogadóban, pedig korántsem programzenékről van szó. Érdekes viszont, hogy ha a zenéje poétikájáról, kifejezni kívánt eszmékről kérdezték, Ligeti mindig elzárkózott a válaszadás elől. Valószínű, hogy sokkal több rejlik a darabjai mögött, mint amit valaha is elmondott, csak túl patetikusnak érezte volna feltárni a gondolatait. A pátoszmentesség nagyon jellemző volt rá, ami nemcsak a kortárs zenében, hanem az egész zenetörténetben ritkaság. Talán azért sem akart a zene tartalmi összetevőiről nyilatkozni, mert az 1940-es évek végének és az 1950-es évek elejének magyar kulturális közegében nagyon szenvedett attól, hogy a művészetnek direkt módon kellett bizonyos előírt dolgokat kifejeznie, ami megfosztotta őt a szabadságától.

Akik még nem ismerik Ligetit, azt gondolhatják, hogy egy ilyen zeneszerző biztosan nagyon bonyolult, tudományos és komoly zenét ír. Milyen jelzőket lehetne ezek mellé tenni?

A komolyság mellé a humort, a szellemességet állítanám. A bonyolultság mellé pedig a megfoghatóságot: Ligeti kapaszkodókat ad a hallgatónak. Nem absztrakt, zenén kívüli elképzeléseket ültet át hangokba, hanem ami megszólal, az mindig zeneként van jelen, és a hangzásban nyilvánul meg a drámai folyamat is, ami megkönnyíti a befogadást. A tudomány kiszámíthatóságával és távoliságával a meglepetéseket, meghökkentő fordulatokat állítanám szembe, amelyek nagyon gyakoriak Ligeti zenéjében. És kulcsszó az emberiesség is: az előadókat sohasem gépként kezelte, hanem maximálisan tekintetbe vette őket.

 

 

Ezekről a jelzőkről azonnal eszembe jut Haydn, aki szintén tudós zeneszerző volt, tele humorral, meglepetésekkel és emberiességgel. Övezik-e Ligetit olyan mítoszok, legendák, félreértések, mint a nála jóval korábban élt zeneszerzőket, például Haydnt?

Az egyik legismertebb legenda, hogy a Volumina ősbemutatója szó szerint füstbe ment, ugyanis az orgona játék közben, még a próba alatt leégett. A „leégett” kifejezés természetesen erős túlzás, és a tényleges probléma oka sem az volt, hogy túl sok billentyűt kellett egyszerre lenyomni, hanem az, hogy a hangszer nem sokkal korábban szakszerűtlen javításon esett át.

Ligeti életrajzán belül a magyarországi korszakkal foglalkoztam legtöbbet, amelyről még mindig csak külföldi kiadványok elérhetők. A külföldi kutatók, írók azonban többnyire nem ismerik a helyi forrásokat, mindössze arra támaszkodtak, amit Ligeti elmondott vagy leírt. Ha mítoszok nem is, de túlzások mindenesetre ebből is fakadnak: ilyen túlzás például, hogy a Concert Românesc tiltólistára került. Ligeti 1951-ben, az első Magyar Zenei Hét keretében akarta bemutatni a darabot, amely az ország legnagyobb hivatalos szakmai plénumának számított. Ennek a műsorára nem vették fel a művet, így az eredeti terv meghiúsult, amire évtizedekkel később Ligeti betiltásként emlékezett vissza. Azóta viszont kiderült, hogy a Concert Românesc a rádióban és koncerteken többször elhangzott ebben az időszakban.

Igényel-e Ligeti zenéjének befogadása zenei, esetleg természettudományos előképzettséget, vagy elég a nyitottság?

Vannak olyan darabjai, mint például a Poème symphonique és a Continuum, amelyek nemhogy előképzettség, de kortárs zenei tapasztalat nélkül is érthetők, átélhetők, élvezhetők. A korai művek általánosságban hozzáférhetőbbek, mert olyan hagyományba illeszkednek, amely még közelebb áll a nagyközönséghez, de a hiperkomplex kompozícióktól sem kellene visszariadni. Ligeti is elmondta azt a nagy igazságot, hogy a mesterművek attól mesterművek, hogy több szinten lehet őket értelmezni. Ha van háttértudásunk, az jelentősen hozzáadhat az élményhez, de az igazán jó művek anélkül is hatnak, működnek.

Az előadók részéről milyen technikai felkészültséget és attitűdöt kíván Ligeti zenéje?

Extrém követelményeket támaszt, az biztos. Sok kortárs szerző darabjai azért nehezek, mert különleges hangszertechnikai megoldásokat alkalmaznak. Ligetinél ez csak elvétve fordul elő, viszont fizikailag és szellemileg nagyon próbára teszi az előadóit. Ugyanakkor a zeneszerzői profizmusa abban is megnyilvánul, hogy még az új effektusokat is úgy tudta elérni, hogy a zenészekkel szemben nem lépett túl az ésszerűség határain. Tudta, mit lehetséges nagyzenekaron, kisegyüttesen, szólóban megvalósítani, és ennek a keretein belül maradt. A jó előadók kedvéért pedig kisebb kompromisszumokra is hajlandó volt az elképzeléseit illetően.

 

 

Ligeti többször elmondta, hogy a mikropolifóniát tartja a legfontosabb vívmányának. Milyen találmányait lehetne még emellé állítani?

Az 1960-as évek elején valóban a mikropolifónia volt a legfőbb vívmánya, a kései darabokban, például a Hegedűversenyben vagy a Hamburgi concertóban már legalább ilyen fontosak a hangrendszerbeli újítások is. Ha pedig nem csak szigorú értelemben vett kompozíciós technikákra gondolunk, akkor Ligeti egyik legnagyobb eredménye, hogy kitágította a zene és a zenemű fogalmát. A 100 metronómra írt Poème symphonique, amíg nem hallottuk, csak olvastunk róla, performansznak tűnik, élőben viszont kiderül, hogy zenei kompozícióként hallgatható, és nemcsak azért, mert értékelendő az alapötlet vagy a kivitelezés, hanem érzelmileg is nagyon erős hatást képes elérni. Aztán ott az Aventures, amely fiktív nyelven énekelt szöveggel és hangszeres szólamokkal fejez ki érzelmi állapotokat, társadalmi viselkedésformákat – biztosan voltak hasonló kísérletek Ligeti előtt is, de az ő kezében ez a koncepció műfajteremtő eszközzé vált. A zongoraetűd mint műfaj pedig régre visszanyúló hagyományokkal rendelkezik, de Ligeti sorozata megváltoztatta a szó jelentését.

Hogyan viszonyult Ligeti a hagyományhoz, és hogyan az újításhoz?

Azt a modernista ideológiát, hogy a művésznek mindig valami újat kell alkotnia, Ligeti is magáévá tette. Emellett azonban elképesztő mélységgel ismerte a zenetörténetet, nemcsak a barokktól kezdődő európai zeneirodalmat, hanem az ennél sokkal régebbi és az Európán kívüli zenei stílusokat, történéseket is. Számomra rendkívül inspiráló vonás, hogy Ligeti ennek a hatalmas hagyományhalmaznak az időben és földrajzilag is egészen távoli pontjait össze tudta kapcsolni kreatív módon. 

Összefoglalod egy mondatban, hogy miben rejlik Ligeti zeneszerzői jelentősége?

Úgy tudott egyénit és sok szempontból újat alkotni, hogy közben végig érezhető, honnan indult és hová tartozik.

 

Interjú: Molnár Fanni
Borítókép: Felvégi Andrea

 

A május 22-től 28-ig tartó Ligeti 100 fesztivál programjait ide kattintva olvashatják el.